Amikor éppen nem Zrányerről álmodozom reménytelen szerelemmel, akkor eszembe jut a házunkban lakó tűzoltó, Doborgó. Róla tudni kell, hogy állandóan testét edzi, télen-nyáron futni jár rövidnadrágban (szörnyűség és borzalom!), s erre próbál minket is rávenni, több-kevesebb sikerrel. Doborgó csak egészséges ételeket eszik, melyet gyönyörű s természetesen csinos felesége, Mágikus Miléna készít neki. Ebből talán ki is derül, miért nem feltétel nélküli az iránta érzett rajongásom. Mondjuk úgy, hogy ha esetleg egyszer elválnának útjaik, szívesen átmennék A Ház Tűzoltójához egy tál, frissen a polcról leszüretelt csokival és az én vállamon kisírhatná bánatát, mert én ilyen jó barát vagyok.

Addig viszont az ablakból nézve mustrálom, lusta vasárnap reggeleken, ahogy futni megy a rövidnadrágjában, s ahogyan csinos feneke minden lépéstől megfeszül. Ma is egy ilyen reggel van, csak ma örülök, hogy képes vagyok kikászálódni az ágyból, mert ledöntött lábamról a megfázás. Kása még alszik a szomszéd szobában, így nem tudom neki prezentálni, hogy mégis micsoda szörnyű betegség lett úrrá rajtam, pedig szenvedni zseniálisan tudok. Tudom, hogy ő főzne nekem forró teát, nem engedne ki az ágyból, s azt mondaná, maradjak a melegben, nyögjek, izzadjak a dunna alatt.

Most alszik, s én magamban dünnyögök. Pizsamában, borzos hajjal, felpuffadt szemekkel, minden levegővételért komolyan megküzdve állok a spájz polca előtt. Zúg a fejem, de próbálok emlékezni rá, miért is jöttem. Áh! C-vitamin, emlékszem. Ezzel a gondolattal a fejemben, le is veszem a C-vitaminra semmilyen formában nem hasonlító, de megnyugvást átmenetileg mindenképpen adó vaníliás csokit. Amit, lássuk be, nem véletlenül tárolunk a Vészhelyzeti Polcon – a vaníliás édességeket egészségesen ugyanis messziről elkerüljük. A vanília, mint a tejkaramell is, olyan emberek kedvence, akik nem szeretik az édességet, ellenben szeretik a monotóniát, az unalmat, a megszokottat.

A Vészhelyzeti Polc előtt állva eltűnődöm, milyen jót tenne betegeskedő testemnek egy friss mandarin, vagy egy ropogós répa, de elkámpicsorodva fordulok el a polc elől, hiszen mindkettőt meg kellene pucolni, míg a csoki csomagolását kinyitni egy pillanat műve, így hamar távozom a C-vitamin s a csoki társaságában.

A mamuszomban csiszatolva, lassan mászok be a szobámba. Szétesik a fejem. Bebújok a takaró alá, bekapcsolom a tévét, kinyitom a vaníliás csoki csomagolását. Mindig kedveltem a Ritter Sport-ot, úgy képzelem, ha nem lenne házas, Doborgó is kedvelné, ha itt lehetne s elmajszolhatná mellettem ezt a finom csokit, a rövidnadrágjában (csak futás után, természetesen).

Nagyban módosítja a csokoládé neve általános vaníliás csoki sztereotípiámat. Először halkan mondom ki, hogy Vanilla Crescent Cookie, majd egyre hangosabban. Annyira szépen, lágyan gördül le a nyelvemről, hogy egy pillanatra elfeledem: nekem most intenzíven kellene szenvednem az ágyban, ahova a betegség vas akarata parancsolt vissza, s ezért (s csakis ezért) nem csatlakoztam a ma reggeli, rövidnacis futókhoz.

Gyorsan nyílik ujjaim alatt a csomagolás és megcsap a csoki illatvilága. Nagyon kellemes, karácsonyi hangulat, átható nyugalom fog el. Igen, igen ezt a sportot különösen szeretem! Ha lenne olyan sport, hogy Versenyszerű Csokievés (Competitive Chocolate Eating), biztos, hogy én lennék a magyar bajnok. Mondjuk, ha Kása is indulna, nagyon valószínű, hogy felváltva osztanánk meg egymás között az arany- s ezüstérmeket.

Ennek a csoki-tüneménynek valóban olyan az íze, mintha nagymamám karácsonyi diós kiflijét leöntötték volna vanília pudinggal, majd bevonták volna tejcsokis tortabevonóval. Nagggyon finom!

Az utolsó falatot már az ablaknál állva eszegetem, várom, ahogy a futók visszaérnek lihegve – s míg ők láthatóan alig élnek, én újra lélegzem, üde s friss vagyok. A (Ritter) sport csodákat tesz!