Harmadik generációs csokievő családból származom. Ha lenne olyan, hogy Anonim Csokievők Társasága, több generációra előre is már tagságot szereznék a születendő gyermekek számára is.

Én csokoládét eszem. Meggyőződéses megélhetési édességevő vagyok.

Anyukámról a faluban legendák terjednek azzal kapcsolatban, hogy fiatalkorában mennyi édességet és süteményt tudott megenni, az egyik unokatestvérem pedig gyerekkorában három évig semmi mást nem volt hajlandó enni, csak csokoládét. Mondanom sem kell, mindketten vékonyak voltak. Persze ez nem öröklődött tovább a génekkel, olybá tűnik. Akik ismernek, tudják: bármely NDK-s úszónő megirigyelné felsőtestem felépítését.

Ülök a buszon, és arra gondolok, vajon azok a családtagjaink, akik nem esznek csokoládét (elvétve ugyan, de van ilyen), hogyan választhatják kényszerhelyzetben a vanília fagyit vagy a karamellát? Szörnyűség és borzalom!

Ugyanígy nem értem, ki eszik konyakmeggyet, mentolos- vagy kávés csokit? Bleh. No de hagyjuk meg őket abban a tudatban, hogy abban is van valami jó és térjünk át a nagy tervemre.

Gondoltam egy nagyot és arra jutottam, hogy én csokitesztelő leszek!

Nagyon izgatott vagyok. De hogyan induljak el? Szükségem van egy komoly tervre.

Úgy döntöttem, komolyságomat s eltökéltségemet bizonyítandó: összeírom a Csokoládétesztelési Rendszabályzatot.

Csokoládétesztelési Rendszabályzat (még rugalmas, jelenleg is kidolgozás alatt):

1. Látni, tapintani, szagolni. Hívogató-e a csomagolás?

2. Nem azonnal enni.

3. Kimondani a nevét hangosan. Tetszik-e? Érzem-e, ahogy hívogat? Ízlelgetni a nevét, játszani vele.

4. Amikor kinyitom, mit szólok hozzá?

5. Csak egy kockát. Kezdetben. De tényleg. Na. Csak egyet.

6. Mondom: nem habzsolni. Felnőttek vagyunk. Nyelven olvasztani, mennybe menni s visszajönni. Nem felfalni.

7. Ez egy munka, s a csoki munkaeszköz. Nem elherdálni.

8. Van-e meglepetés értéke? Megvenném-e újra? Kinek? Kinek nem?

Jól van, nem teljesen rendszabályzat ez formailag, de most megteszi.

Mi alapján válasszam ki a nyertes csokit? A sorsra bízom magam. Vajon melyik lesz az első csokoládé, amit felém küld? Hiszek abban, hogy nincsenek véletlenek – így a Közösségi Közlekedés eltökélt híveként továbbra is a buszon morfondírozok, tervezek, lelkesedek (megint senki sem kéri a bérletemet, ááá!) s célirányosan leszállok, majd betérek egy boltba. Egy életem, egy halálom, lesz ami lesz. Fejben tartva az alaposan, (majd) minden részletre kiterjedő rendszabályzat pontjait, választok.

Érezhető a feszültség. Topogva állok a csokipult előtt. Ízlelgetem a különböző csokineveket. Választok.

Schogetten Almond Brittle. Torpanjunk meg egy pillanatra, hallgassuk, ahogy lágyan törik a harmadik szó vége. Ez lesz az.

Jót ígér a csomagolás – a mandula különlegesen izgalmassá teszi az elkövetkező pillanatok gondolatát. Kinyitom, ízlelgetem nevét, a szagát, veszek belőle, eszegetem. Harapnám, habzsolnám, de inkább csak lassan falatozok. Érzem, ahogy valóban szétolvad a számban, próbálom nagyon tudományosan figyelni, mit érzek. Lágy, kellemes az íze – olyannyira, hogy akár az egészet is meg tudnám enni, de nem teszem. Kellemesen recseg a fogaim alatt az „Almond Brittle” mandula törmelék. Ízlik, kedvelem.

Óriási előnye, hogy nem kell törni, kis darabokban ugrál a dobozából a kezembe, így azt az illúziót adva, hogy bármikor abbahagyhatom, illetve, hogy sokan ehetünk majd belőle (ez ebben a pillanatban elég optimista gondolat), illetve, hogy csak egyet-egyet is lehet belőle enni.

Az íze is kellemes, határozottan jó egy beszélgetős délutánhoz.

Visszaülök a buszra, s magam mellé ültetem. Hátha így marad belőle az otthoniaknak is, ízlelésre.