Ez a tél sosem múlik el. S én azon gondolkodom, hogy hozhatnám kis hajlékomba a nyarat. Mi nekem a nyár? Egy bronzszínű arcon a mosoly? A sós tengeri víz a lábamon? A kék ég, melyet átszeli a lángososból kiáramló gőz a strandon? Óh, Nyár. Hadd álmodozzam Rólad. Látlak-e még valaha? Égeti-e még forró főtt kukorica a kezem, kell-e még meleg üdítővel szomjam oltani egy forró nyári napon, amikor már nem is emlékszem talán, milyen volt a ház előtt havat lapátolni a lelkes gyermek versenyzőkkel? Hol vagy már Nyár, mért hagytál magamra? Hiszen a tenyeremen hordoználak, kezed kezembe fogva táncolnék veled az utca végi parkban, ha most visszajönnél hozzám…

Angol barátunk a házban, Nick, mindig zseniális viccekkel üldöz minket. Ma reggel bekopogtatott és azt mondta Kásának, hogy hozott nekünk valamit, a kezébe nyomta és csak annyit mondott: „American Pilot Biscuits” (amerikai pilótakeksz), és kacsintott egyet. Szóval, hozott nekünk Oreo-t. Ezeket a vicceit mindig visszafogott s kulturált, de semmiképpen sem eltúlzott kacagásokkal szoktuk honorálni (jelen esetben Kása). Szerencsére nagyon szeretjük és még sosem mertük neki elmondani, hogy nem vicces.

Annyira finom, hogy muszáj felírni. Gyorsan elkészül, és megéri!

Azért nem szeretem a telet, mert hideg van és állandóan enni akarok. Ha nem sóznák le a ház előtt a havat, azt is megenném. Meg a fákat – vagyis amit meghagyott belőlük a tél. Az sem segít, hogy jobbnál jobb csokik érkeznek az ünnepek miatt. A kamránkban ott van egy zsáknyi. S még úgy is, hogy megosztom kis tanítványaimmal, így is nagyon sok ez a kiló, amit a tél a csokikon keresztül rám dob.

Nagy izgalommal csomagoltam a hétvégén bőröndjeimet: konferenciára utazok Angliába! Imádom a munkámat, imádok úton lenni. Van akinek a reptér az igazi otthona, de persze az enyém a gangos ház zajos fergetege. És mégis.

Amikor éppen nem Zrányerről álmodozom reménytelen szerelemmel, akkor eszembe jut a házunkban lakó tűzoltó, Doborgó. Róla tudni kell, hogy állandóan testét edzi, télen-nyáron futni jár rövidnadrágban (szörnyűség és borzalom!), s erre próbál minket is rávenni, több-kevesebb sikerrel. Doborgó csak egészséges ételeket eszik, melyet gyönyörű s természetesen csinos felesége, Mágikus Miléna készít neki. Ebből talán ki is derül, miért nem feltétel nélküli az iránta érzett rajongásom. Mondjuk úgy, hogy ha esetleg egyszer elválnának útjaik, szívesen átmennék A Ház Tűzoltójához egy tál, frissen a polcról leszüretelt csokival és az én vállamon kisírhatná bánatát, mert én ilyen jó barát vagyok.

Egy új család gangos házunkba való költözése mindig felkavaró, izgalmas, várakozással teli időszak. Kik ők? Mi az ő történetük? Kijövünk majd egymással? Gyermeki izgalommal beszélgettem Wrálinger nénivel, a szokásos, ő általa levezényelt szombati süti sütése közben arról, hogy mit tudunk a leendő új lakókról.

Kissé türelmetlenül csöngetett valaki a folyósón, miközben a ház dolgairól beszélgettünk, érdekes pletykálkodással teli, fontos csapatépítő délutánunk hármasban Kásával, hasznosan telt.

Ködös, borús szombat reggel volt és én csak bambán nézegettem az egyre gyülekező felhőket. Megállapítottam, hogy mostanában nem történik semmi. Hogy nem láttuk régen a napot. Hogy annyi, de annyi a házimunka. Hogy sehol, senki, hogy nincs mit csinálni. Kidugtam a fejem az ablakon, s úgy pizsamástul, szomorkodva mártóztam meg az önsajnálat tengerében.

Mikor ment már ki engem innen végre egy izmos, jóképű, búgó hangú vízi – mentő? Még Zrányert sem láttam napok óta.

Itt a gangos ház albérletében mindig nagy a jövés-menés. Sok gyerkőc lakik errefelé, s mivel albérlőtársam, Kása is, meg én is tanáremberek vagyunk, az állandó korrepetálásra váró gyermekek egy négyzetméterre jutó arányszáma a házban a mi lakásunkban a legnagyobb.

Elég hamar rájöttek a gyerekek, hogy mindketten nagy csoki fogyasztók vagyunk, részben azért, mert van, mikor csokoládéval kedveskedünk nekik – de igazából azért, mert gyakorlatilag egy dolgot hagyunk szét permanensen, s azt következetesen is: a félig megevett csokik papírjait. Szerintem Kása csak nagyzol, hogy ő jobbakat eszik, de mindketten tudjuk, hogy nem.

Itt a házunkban állandóan zajlik az élet. Most, hogy beköszöntött a zimankó, többször találkozunk a folyósón egymással, gőzölgő kávés- és teáscsészékkel a kezünkben egy világmegváltó eszmecserére, dolgos hétköznapjaink végén. Meg kell valljam, nem vagyok nagy kávés, szóval nekem, amikor kávéval kínálnak, egy kisebb kínszenvedés bólintani, hogy igen, jaj de jól esne most egy. (Érthetetlen, hogy senki nem érzi, hogy büdös; az íze pedig annyira rémes, hogy folyamatosan tejjel és cukorral javítják fel az emberek? S lássuk be: komolytalan próbálkozás a feljavíthatatlant feljavítani.)

Én legendásan szörnyű kávékat készítek, amikor csoportnyomás alatt vagyok (egyébként máskor pedig nem főzök soha). Még Nescafé-ból sem sikerült olyat készítettem, amit a legudvariasabb vendégem is nem pont „véletlenül” a csapba borított volna.