Ködös, borús szombat reggel volt és én csak bambán nézegettem az egyre gyülekező felhőket. Megállapítottam, hogy mostanában nem történik semmi. Hogy nem láttuk régen a napot. Hogy annyi, de annyi a házimunka. Hogy sehol, senki, hogy nincs mit csinálni. Kidugtam a fejem az ablakon, s úgy pizsamástul, szomorkodva mártóztam meg az önsajnálat tengerében.

Mikor ment már ki engem innen végre egy izmos, jóképű, búgó hangú vízi – mentő? Még Zrányert sem láttam napok óta.

Csordogált arcomon az eső rendületlenül, amikor Kása hátulról behúzott a meleg szobába és azt kérdezte:

- Te mégis mit csinálsz?

- Önsajnálok. Intenzíven.

- Rendben. – mondta ő, sarkon fordult és bement a szobájába. Loholtam utána.

- Nem mondhatod, hogy rendben! Mi az, hogy rendben? Nincs rendben semmi! Szomorú vagyok, kihajolva áztatom magam. Ilyenkor azt kéne kérdezned, mi a bajom? Meg, hogy hogyan segíthetsz. Valami ilyesmit.

- Hoztam neked csokit, de látom nem vagy olyan hangulatban.

- Nem is aggaszt, hogy mi a bajom?

- Narancsos. Visszazárható a csomagolása. Azt mondta az eladó, szerinte szeretni fogod. Kinyissam? Megkóstolod? Legalább nézzük meg a csomagolását. Szeretem, ahogy az új csokikat vizsgálod, nézegeted, megszagolod.

- Hol a csoki? Nem kell csoki! Tudod mi kell? Egy közösség!

- Mégis miféle közösség? Itt a ház, ez egy közösség. De, például, ha eszel a narancsos csokiból, akkor is támogatod egy közösség életét. Peruban, a San Juan-ban lakó közösséget és közben az esőerdőket is véded. És mindezt azzal, hogy közben ezt a csokit eszed velem. Na, mit szólsz?

- Nem tudom. Valami olyasmi közösséghez szeretnék tartozni, ahol beszélgethetünk a közös szenvedélyeinkről. Ahol lángoló arccal, lelkesen cserélhetnénk eszmét látszólag lényegtelen dolgokról. Mondjuk arról, hogy miért jó, ha visszazárható egy csoki papírja! Vagy, hogy milyen az, amikor a számba olvad a likőrős szaloncukor. Vagy, hogy milyen érzés elsétálni egy csokis polc előtt a boltban és csöndben, finoman, áhítattal, egyenként végigsimogatni az ott levő csokoládék csomagolását. Szerinted vannak olyan emberek odakinn, akik ugyanerre vágynak?

- Egy csokiközösségre? Mégis hogyan képzeled?

- Összejönnénk havonta egyszer és mindenki elmondaná, hogy mit ad neki a csokoládé szeretete. Nem is kéne, hogy tudjuk egymás nevét, vagy, hogy ki mivel foglalkozik, hogy van-e családja, munkája. Csak az számítana, hogy szenvedélye a csoki.

- És mi lenne a neve?

- Mondjuk legyen Csoki-csapat. Vagy várj, az mégsem jó. Legyen Anonim Csokievők Társasága, az sokkal komolyabb. Találkoznánk időnként és minden alkalommal kielemeznénk néhány csokis élményt.

- Hát, kezdj bele. Keress tagokat! Mondjuk, én most belépek. Akkor már ketten vagyunk az Anonim Csokievők Társaságában. Melyik csoki kielemzésével kezdjük az első ülést?

- Szerintem ezzel itt, a finom narancsossal. Annyira hívogató a csomagolása. Gyümölcsösen édes az illata, és amikor megropogtatod, tudod, hogy van remény. Hogy süt majd még a nap, eláll még majd az eső, hogy követhet bánatot öröm. Hogy a jó forrása nem kint van, hanem bent. Itt a csomagolásban. Mondom neked, együnk! De előtte leöntenélek egy vödör csokival. És utána kimentelek. Mert ennek a történetnek egy igazi hőstettel kell kezdődnie! Különben mért csatlakozna a mi társaságunkhoz bárki is?