Itt a gangos ház albérletében mindig nagy a jövés-menés. Sok gyerkőc lakik errefelé, s mivel albérlőtársam, Kása is, meg én is tanáremberek vagyunk, az állandó korrepetálásra váró gyermekek egy négyzetméterre jutó arányszáma a házban a mi lakásunkban a legnagyobb.

Elég hamar rájöttek a gyerekek, hogy mindketten nagy csoki fogyasztók vagyunk, részben azért, mert van, mikor csokoládéval kedveskedünk nekik – de igazából azért, mert gyakorlatilag egy dolgot hagyunk szét permanensen, s azt következetesen is: a félig megevett csokik papírjait. Szerintem Kása csak nagyzol, hogy ő jobbakat eszik, de mindketten tudjuk, hogy nem.

Egy ideje észrevettem, hogy a korrepetálásra beugró gyerekek, mint jó nyomozók fognak gyors szimatot a lakásban, s amint megérzik, addig járják a lakást, míg meg nem találják az elrejtett, titkos, vészhelyzetre tartogatott csokoládékat, édességeket.

Így ma nagy cselt eszeltem ki, miután már minden lehető helyre dugtunk el csokit az elmúlt hónapokban, de a kis lurkók mindig rájuk találtak. Minek a közelébe biztosan nem megy egy kisgyerek? Hát a felnőttek könyvespolcainak közelébe! S így dugtam el öt szelet különböző, ígéretes, mennyei édességet s csokit az egyik, gyermeki szemmagasságban levő polcra, a könyvek közé rejtve.

Nagy várakozással néztem elébe a megérkező gyermekek szokásos trükkjeinek („Hüntér, hozz légyszi egy kis innivalót!”, „Kimegyek a mosdóba egy pillanatra, jó?” és ezek kreatív variációi) és a csalódott gyermekarcok láttán úgy vettem észre, ezeknek a gyerekeknek ma tényleg csak a tudásszomját tudtam oltani.

Ezen morfondíroztam, amikor kihúztam rejtekhelyéről gyermekkorom egyik kedvencét, a Manner nápolyit. Emlékszem azokra az időkre, amikor ez még nagyon nagy különlegességnek számított errefelé. Egész nagycsaládok ültek körbe egy 75 grammos Manner nápolyit, s nyitották ki az előre bejelölt piros vonalka mentén a csomagolást áhítatos átéléssel, nagy levegőt véve, magukba szippantva a mogyorós ostya csodálatos illatát, majd remegő kezekkel adták azt körbe, hogy mindenki levehesse a maga kis részét, majd minél tovább ízlelje szájában az omlós édesség-költeményt. Ó boldog idők.

Adózzunk ennek az élménynek egy szemlehunyós, egyperces néma csenddel most.

Lássuk magunk előtt ezt az omlósan-ropogós mogyorós étket, s tegyük fel a kérdést: hogy lehet, hogy annyi éve már, ilyen kifogástalan minőségű a mi kis Mannerünk? Hogy ott, ahol a Manner-fa nő, ott sose nincs aszály? Vagy túl sok eső? Ott mindig ugyanolyan jó minőségű a búza? Ott sosem eszik meg a mókusok a legfinomabb mogyorókat a fáról? Mi a titka ennek a fantasztikus minőségnek?

Több okból is nagy szerelem ez köztem és Manner között. Először is, zseniálisnak tartom a 75 grammos csomagolást. Arra még a vékonykább lyányok is azt mondják, hogy nem sok. Tehát azonnal megalapozzuk azt az illúziót, hogy ezt szabad. A termék illata, állaga és íze fenomenális, évtizedek óta.

Egy baja van, iszonyatosan hamar elfogy. Mire ezt a mondatot legépelem, már csak emlék lesz belőle.