A gyerekek a házban mindent tudnak. Olyannyira, hogy a minap megkérdezték tőlem, mit szeretnék a szülinapomra. De úgy igazából.

Ekkor én gondolkodóba estem. Tényleg: mit szeretnék? Álmodoztam karibi hajóutakról, a kubai szalszaoktató forró öleléséről és eszembe jutott majdani öregkorom egy floridai idősek otthonában… de igazából nem jutott semmi olyan az eszembe, amivel előrukkolhattam volna a kíváncsi gyerekseregnek. Mondtam nekik, hogy csokival bármikor boldoggá tehetnek, de azért láttam a csalódásukat fantáziadúsnak semmiképpen nem mondható válaszom láttán.

Aztán eszembe jutott, hogy de jó lenne ajándékba kapni egy takarítónőt havonta kétszer. Írnék neki listákat arról, hogy mit tegyen. Szépen kérném, odatenném: „legyen kedves”, „kérem szépen” és azt is, hogy „köszönöm”. Csak otthagynám a listát és estére minden csillogna, villogna, a pókok zokogva menekülnének a szomszédék lakásába, hiszen minden pókháló már csak emlék volna a nap végére. Már csak azt kell kitaláljam, ki kedveskedhetne nekem egy ilyen szép ajándékkal?

Miközben ezen morfondíroztam a folyósón a futkározó gyerekek után nézve, a gangos házunk nyugdíjas brit bölcse, Nick mellém lépett és a kezembe nyomott egy csokit, és mondta vicces-magyarul, hogy : - Boldogh Szuletesnapót!

Majd meginvitált a legújabb kávészerzeményére, amit udvariasan elutasítottam, mivel még mindig nem kávézom, s Nick ezt persze jól tudja. Minden alkalmat kihasznál arra, hogy meséljen nekem az Angliában beszerzett kávécsomagokról, amiket hetente küldenek neki, s így minden héten másfajta különlegességet ihat.

Miközben beszélgettünk, jöttek a gyerekek, futkároztak, viháncoltak, s meglátták a kezemben a csokit, amit Nick megutaztatott még egy repülőgépen is oda-vissza, mert ilyen jó ember ő. Míg ő mondta, mondta élményeit, lassan kicsomagoltam a csokoládét.

A Stühmer amúgy is nagy kedvencem, így, miután megsimogattam a csomagolását – ami a kedvenc fajtáknál kötelező rituálé, hogy érezzék, itt nagy szeretettel fogadják őket – szépen, óvatosan nyitottam ki. Ekkor bukkant elő az a csodálatos, ezüstösen csillogó csomagolópapír. Erre már a gangos ház apraja-nagyja is felfigyelt (nálam még rossz csokit nem ettek, az utálatos konyakmeggyeket mindig továbbajándékozom az azt kedvelő lakótársaknak). Megcsodáltuk a csomagolást, s törögettem néhány csokidarabot mindenkinek.

Kedvemre való volt ez a Stühmer Szedres Fehércsokoládé. Nagyon kellemesen friss, tavaszi íze csöndesen olvadt szét nyelvemen – és ez ugye nagy öröm egy borongós őszi napon. Annak ellenére is kitartok amellett, hogy kiváló ez a csokoládé, hogy a gyerekek azt mondták ez nem is csoki színű, tehát átvertem őket.

Persze ennek is van pozitívuma: több maradt nekem.

Köszönöm Nick, köszönöm Stühmer.