Itt a házunkban állandóan zajlik az élet. Most, hogy beköszöntött a zimankó, többször találkozunk a folyósón egymással, gőzölgő kávés- és teáscsészékkel a kezünkben egy világmegváltó eszmecserére, dolgos hétköznapjaink végén. Meg kell valljam, nem vagyok nagy kávés, szóval nekem, amikor kávéval kínálnak, egy kisebb kínszenvedés bólintani, hogy igen, jaj de jól esne most egy. (Érthetetlen, hogy senki nem érzi, hogy büdös; az íze pedig annyira rémes, hogy folyamatosan tejjel és cukorral javítják fel az emberek? S lássuk be: komolytalan próbálkozás a feljavíthatatlant feljavítani.)

Én legendásan szörnyű kávékat készítek, amikor csoportnyomás alatt vagyok (egyébként máskor pedig nem főzök soha). Még Nescafé-ból sem sikerült olyat készítettem, amit a legudvariasabb vendégem is nem pont „véletlenül” a csapba borított volna.

Szó mi szó, nem vagyok a téma értője, így a házunk nyugdíjas brit kávészakértője, Nick is hiába üldöz hetente az Angliába érkező, általa rendelt kávécsodáinak hírével.

A szomszédban lakik a szőke, a kék szemű arany ember, Zrányer. Ő nagy kávés, és ha engedné, egyszer lehet is, hogy szerelembe esnék vele, de kapcsolatunk plátói (én rajongok érte, ő a húgaként kedvel, hurrá). Nála már kint van a műanyag Mikulás és a mű karácsonyfa is. Azt mondtam, jó ember, azt nem, hogy ízlése is van.

Szóval Zrányer éppen rohant fel a lépcsőn, ránk köszönt, majd a kezembe nyomott egy csokit, az volt ráírva, hogy „Lindt Café-Krokant”. Amennyit hozzáadott az élményhez, hogy Zrányert futni láttam (felém!) egy LINDT csokival, annyit vett el belőle a „café” felirat. Most komolyan, ki ad ajándékba kávés csokit?? Remélem mindenki tudja már a választ: ugyanaz, aki mentolos csokit és konyakmeggyet.

Gyanakodva öleltem magamhoz a csokit (mégis nagy becsben kellett tartani, hiszen az arany ember nekem hozta). Gyorsan kizártam a lehetőségét annak, hogy az egyik női rajongójától kapta, s ő is továbbajándékozta nekem, hiszen ő jó ember, nem tenne ilyet. Megölelgettem, nézegettem a csomagolását, feltéptem a papírt. Megcsapott a kávé illata, ami hirtelen – Zrányer fényében – egy csodálatosan zamatos illattá vált. Gyors közvélemény kutatást tartottam a körülöttem kávézók körében, hogy szerintük is tényleg olyan illata van-e, mint a kezükben gőzölgő kávénak, s a válasz egyértelmű igen volt. Mindeközben Wrálinger néni, a nyugdíjas tanárnő tálcákon hozta ki új süteménycsodáit, nálunk már most karácsonyi a hangulat.

Elolvastam, hogy mit is írtak a csoki papírjára: „Étcsokoládé kávé töltelékkel, ropogós kávédarabokkal.” Kicsit elvesztem a „ropogós kávédarabok” képzavarában, de tulajdonképpen ízlelgettem magamban a szavak hangzását a csoki illatával, s még fel-felvillant a siető kék szempár, kicsit izgatott voltam, kétségtelen.

A kávézók között szétosztottam a csokit. S persze én is megkóstoltam. Végül is valahol egy kompromisszum a kávé és a csoki között, még akár jó is lehet. Megnéztem a csomagolás elejét és hangosan riogattam a gyerekeket ékes németemmel, hogy „Gefülllllte Zzzzzartbitter Chocolaaaaade mit Caffffé Krrrrokkkkant”, majd csettintettem egyet a nyelvemmel, amire a riadt gyermektekintetek hirtelen eltűntek az egyik lakás bejárati ajtajánál. Az étcsoki kesernyés íze feledhetetlen volt – nemhiába, Lindt ez, kérem – majd ropogtak a kávédarabkák a fogaim között, s arra gondoltam, tudnám én ezt szeretni, mondjuk egyszer egy évben, ha közben sok másmilyen ízű csokoládéval leöblítve feledhetném a kávé ízét.

És ekkor ugrott be a zseniális ötlet. Ha a csoki keresztezhető a kávéval, mért ne lehetne keresztezhető Nick heti kávéküldeménye az én csokoládé iránti olthatatlan rajongásommal?

Mért ne lehetne, hogy én hetente, kéthetente, vagy havonta kapjak ajándékba mindenféle csokijót? Mondjuk születésnapomra? Ha már a takarítónőt nem kaptam meg havi kétszer?

Nagyon lelkes lettem és el is terveztem, hogy képzelem mindezt. Lenne egy cég, ahol az engem annyira kedvelő ajándékozó megrendelhetné, hogy bizonyos időközönként küldjenek nekem különböző meglepetés csokikat. Úgy hívnám a szolgáltatást: „Csokijóneked”. Így egybe. Ahogy egy kisgyerek mondaná.

Mondjuk hat hónapon át kapnék havonta 4-5 csokit egy-egy kedves üzenet társaságában, amit az ajándékozó mindig előre megírhatna, és kívülről a csomag tetején lenne egy szép kártyára írva. Persze, lehet, hogy ajándékozó hiányában én küldenék magamnak ilyen meglepetés csokijó csomagokat. Mindig úgy szervezném, hogy pont ne legyek otthon, amikor kihozza a futár és valamelyik szomszédnak kelljen átvennie. És akkor mindig mást üzennék magamnak, például: „Fogadd szeretettel, te gyönyörű lány, remélem egyszer viszont szeretsz majd”, meg hasonlókat……és ha véletlenül Zrányer venné át mondjuk minden másodikat a nevemben, s meglátná „ajándékozóm” szerelmes üzeneteit, hát, az sem lenne baj.